Michelle körülbelül 16:30-kor tapasztalta az első tüneteket. Éppen a nappali kitakarításával volt elfoglalva és bútorokat tologatott, amikor hirtelen rosszul érezte magát. A falnak támaszkodva térdre rogyott és úgy próbálta meg összeszedni magát. Amikor viszont megpróbált lábra állni, a teste nem engedelmeskedett. Segítségül akart kiáltani a férjének, de nem jött ki hang a torkán.
Feleségét a földön találva Michelle férje pánikba esett és nem tudta, mihez kezdjen. Felhívta lányukat, aki azt mondta neki, hogy hívja a mentőket. Michelle körülbelül 17:20-kor ért be a kórházba, amikor már alig volt magánál és még mindig képtelen volt beszélni vagy a jobb kezét mozgatni.
Érdekes módon azonban a kórházban senki nem sietett a segítségére, és az orvosra is várniuk kellett. Talán azért fordulhatott ez elő, mert Michelle nem szenvedett a fájdalomtól és csendesen feküdt a sürgősségi szobában, miközben az övénél „súlyosabb” állapotban levő betegeket láttak el. Szinte 6 órának kellett eltelnie ahhoz, hogy egy nővért aggasztani kezdjenek a nem javuló tünetei és szakorvost hívjon. A szakember CT vizsgálatot írt elő, amely súlyos stroke-ot mutatott. Addigra azonban már túl késő volt a trombolízishez, ezért szupportív kezelésbe kezdtek.
Miután a következő hónapot szinte teljesen egészében az intenzív osztályon (ICU) töltötte, Michelle-t egy stroke rehabilitációs kórházba küldték tovább. Két hónappal később családja izgatottan figyelte, ahogy az orvosok a tracheosztóma eltávolítására készülődtek. Egészen addig a pillanatig szájról olvasással próbálták Michelle-t megérteni, mivel a tracheosztóma miatt nem tudott beszélni. Az eltávolítást követően azonban nem tudták leplezni csalódottságukat, mivel a Michelle száját elhagyó szavak többnyire érthetetlenek voltak. A beszédterapeuta Wernicke-afáziával diagnosztizálta őt, mivel képes volt folyékonyan beszélni, de szavai értelmetlenek voltak.
Michelle azóta már otthon van, és részben javult az állapota. Bár sikerült visszanyernie a székelés fölötti kontrollt, szükség esetére még mindig felnőtt pelenkát visel. Némi segítséggel járni is képes, és jobb kezét újra elkezdte használni a fésülködéshez, de a beszéde változatlanul súlyos mértékben érintett maradt.
Michelle stroke-jának legfontosabb következménye kétségtelenül annak az úgy rá, mint a családjára kifejtett pszichológiai hatása. Michelle kétfajta antidepresszánst szed, és még ennek ellenére is rendszeresen mély depresszióba esik, ami gyakran sírás vagy az éppen a közelében levő személyen kitöltött dührohamok formájában jelentkezik. Addigi élete számára már nem létezik; az a személy, aki korábban volt, egy távoli emlék maradt csupán.
Az ismerősei mára már alig tudnak ráismerni. Michelle egy dinamikus nő, köztiszteletben álló tanár, feleség, édesanya és nagymama volt. Manapság már elképzelni is nehéz, hogy ez a nő vasököllel irányította a környezetét.
Mára már csak a megválaszolatlan kérdések maradtak. Miért telt el olyan sok idő a kórházban addig, amíg valaki ráébredt, hogy neki éppen stroke-ja van? Milyen lehetne az élete most, ha korábban részesül a kezelésben?
Az Angels küldetés célja az, hogy a Michelle-hez hasonló stroke betegek számára a lehető legjobb esélyeket biztosítsa arra, hogy a kórházat elhagyva ott folytathassák az életüket, ahol abbahagyták. A stroke-ot idejében fel kell ismerni és sürgősségként kell kezelni. A jól megszervezett stroke hálózatokban biztosított kezelés jelenti a különbséget, és ez a különbség nagyobb, mint mi azt el tudjuk képzelni.
